Szánom-bánom a sok hanyagolást, de hát egyenlőre így is marad...legalább júliusig. Utána, ha minden jól megy, itthon fogok lakni, vagy legalább is otthon.

Megint két hét van mögöttem, és világegyedülség érzés bennem. Csak arra a kertre vágyom: burjánzó növényekkel, magas fákkal, sok, a szimbiózis tökéletességében virágot bontó borostyánnal, arpó, fehér szirmokat és mohát a csupasz talpam alá etc...etc... Sosem jutok el oda. Még a karácsonyt is olyan hihetetlenül távolinak érzem, mintha csak a jövő évi karácsonyról lenne szó. Nagyon kell már az a téli szünet, belefáradtam ezekbe a mindennapokba: 5-kor kelni, 22:45-23:00-kor eljutni az ágyamhoz és közben figyelni, hogy mindent tudjak, mindenkihez legyen egy jó szavam, miközben érzem, hogy elveszek. Hálás vagyok Mogyinak a múltheti ölelésért, nagyon hálás. Már majdnem feladtam, már vele is hajba kaptunk, de este az asztalomra tett egy kis üzenetet, aztán vigyorogva elém állt és megölelt. Pedig én szóltam be neki, nem kedveset, persze bocsánatot is kértem. 5 év és eddig-eddig-eddig vagyunk~
A legszebb az egészben, hogy a matektanárnő múlt pénteken kijelentette, hogy utál minket és nem fog tanítani, csak leadja az anyagot, arra meg végképp ne számítsunk, hogy érettségi előtt ismételni fogunk! Ezzel persze kiváltotta az osztály ellenszenvét is. Nem tudom, mi történhetett, amikor már szinte kezdtem megkedvelni. :S

Utálat belegondolni a jövő hetembe: osztály karácsony, színjátszó karácsony, karácsonyi koncert etc...és még szavalnom is kell. Na jó, a szavalás nem olyan vészes, csak éppen annyi minden dúl bennem, hogy nem tudok úgy beszélni, ahogy szeretnék. De 20-ig ki bírom már, utána két hét szabadság. Csak jussak el addig.