Szánom-bánom a sok hanyagolást, de hát egyenlőre így is marad...legalább júliusig. Utána, ha minden jól megy, itthon fogok lakni, vagy legalább is otthon.

Megint két hét van mögöttem, és világegyedülség érzés bennem. Csak arra a kertre vágyom: burjánzó növényekkel, magas fákkal, sok, a szimbiózis tökéletességében virágot bontó borostyánnal, arpó, fehér szirmokat és mohát a csupasz talpam alá etc...etc... Sosem jutok el oda. Még a karácsonyt is olyan hihetetlenül távolinak érzem, mintha csak a jövő évi karácsonyról lenne szó. Nagyon kell már az a téli szünet, belefáradtam ezekbe a mindennapokba: 5-kor kelni, 22:45-23:00-kor eljutni az ágyamhoz és közben figyelni, hogy mindent tudjak, mindenkihez legyen egy jó szavam, miközben érzem, hogy elveszek. Hálás vagyok Mogyinak a múltheti ölelésért, nagyon hálás. Már majdnem feladtam, már vele is hajba kaptunk, de este az asztalomra tett egy kis üzenetet, aztán vigyorogva elém állt és megölelt. Pedig én szóltam be neki, nem kedveset, persze bocsánatot is kértem. 5 év és eddig-eddig-eddig vagyunk~
A legszebb az egészben, hogy a matektanárnő múlt pénteken kijelentette, hogy utál minket és nem fog tanítani, csak leadja az anyagot, arra meg végképp ne számítsunk, hogy érettségi előtt ismételni fogunk! Ezzel persze kiváltotta az osztály ellenszenvét is. Nem tudom, mi történhetett, amikor már szinte kezdtem megkedvelni. :S

Utálat belegondolni a jövő hetembe: osztály karácsony, színjátszó karácsony, karácsonyi koncert etc...és még szavalnom is kell. Na jó, a szavalás nem olyan vészes, csak éppen annyi minden dúl bennem, hogy nem tudok úgy beszélni, ahogy szeretnék. De 20-ig ki bírom már, utána két hét szabadság. Csak jussak el addig.

A cím oka (meg ne kérdezzétek, én ezt a szöveget hallottam bele egy dalba Ghymes koncerten ^.^"): a mögöttem álló két hét, a bent maradós hétvége, a szétázós-fázós-sárban dagonyázós Pompíliád. :S Annyira nem volt rossz, végül is túléltem, meg táncoltunk is, mégsem a szívem csücske. >P Ráadásul szerdán rosszul lettem 2x hánytam, hőemelkedésem volt és elegem mindenből. Hát haza 'zavartak'. Kaptam B6 szurit, de olyan rossz helyre adta a nő, a csípőcsontom környékére, hogy valamit tuti eltalált, mert két nap fájt az egész jobb oldalam deréktól lefelé. Még pénteken is egy pillanatra úgy éreztem lebénult a lábam. Anyám megnyugtatott, hogy ezt tuti, hogy nem csak beképzeltem magamnak, a nő rossz helyen szúrt meg és rossz tűvel. O.o Na de legközelebb majd Én szurkálódok! >)

Pénteken, október elsején volt Royalflush turné vagy fesztivál vagy mi Zegen. Kandúr indítványozta, hogy menjünk el, Én meg nem mondtam nemet (bár először nem igazán volt hozzá kedvem). Csütörtökön ráadásul újra előkerült egy Ossian dal, aztán pénteken még több...és gyűltek az emlékek, gyűltek a rég elfeledett érzések. Valami újra sajgott ott belül, tompán, emlékeztetőn. Kívülről szemléltem a dolgokat, mintha nem is lettem volna ott. Néhány éve még az első sorban tomboltam Depresszió koncerten, most csak ürességet éreztem. Miért? Hát gondolkodtam. Persze Kandúrnak is feltűnt. Már szinte kínosan ügyeltem rá, hogy a pultnál állva ne fordítsak hátat az embereknek, hogy ne csukjak ki mindent. Míg körülöttem ugrált és tombolt mindenki, egyszerre rájöttem. Emlékeztem. Eszembe jutott, hogy 8 fülbevaló helyett miért hordok csupán 7-et. Már nincs szükségem rá, megtaláltam, amit kerestem, új céljaim vannak, és nem hagyhatom, hogy a dolgok, amiket az a bizonyos hely a fülcimpámon szimbolizált, visszahúzzanak és olyan dolgokhoz kössenek, melyeket rég magam mögött tudok. Így hát csendesen élveztem a koncertet. :)

És egy ironikus pillanat az elmúlt napokból: egyik délután a társalgóban teáztam, mikor Surus megkérdezte, hogy vagyunk Kandúrral. 'Jól.' Feleltem én, mire Hugi kerekre nyílt szemekkel kérdezi: 'Te még mindig együtt vagy vele?' Hát szép. Egyébként nem itt fogom kiteregetni a szennyest, ne tessék hozzászokni, de ez annyira megnevettetett (hosszú idő után) még ha jogos kérdés volt is, hogy muszáj volt megemlékeznem róla. :D

   

Nagyon-nagyon rég nem írtam. Ennek több oka is van, amit nem kezdek el itt ecsetelni. Inkább nézzük a legfrissebb híreket szegényes hétköznapjaimból:

A nyáron újra dolgoztam a kórházban, ugyan ott, de jóval kevesebb nővér van az osztályon, mint tavaly, a munka pedig a duplája lett. Nem volt egyszerű~ Ellenben ellógtam az utolsó évnyitómat és az első két tanítási napot. ;) Persze a munka miatt. Második tesi óránkon pedig azzal indított a tanárnőnk, hogy milyen büszke rám az iskola... én meg csak pislogtam. Értetlenségemet látva közölte, idén is megkapták a kórháztól a dicsérő levelet, amit a tanáriban ki is függesztettek. Még anyám sem tudott róla, csak mikor ezt meséltem neki. x'D

Amire még nem számítottam, pedig esélyes volt (hála az internet 'csodájának'), szerda reggel már mindenki tudta, hogy van valakim. Ennek annyira nem örültem. :S De sebaj, mert ez most egy igazán jó dolog, remélem így is marad :)

Ami pedig a legaktuálisabb: csütörtök reggeltől szombat délutánig volt a végzős osztálykirándulásunk. A borfesztivál. Igen, igen, az osztályfőnöknőink bizalmat szavaztak nekünk és azt mondták, bár sokan kételkednek, ők mégis úgy gondolják, már elég felnőttek vagyunk, hogy elvigyenek minket. Mivel így gondolkodtak és nem nagy ivászatra, hanem nívós italok rendezvényére/ünnepére vittek minket tényleg megismertük a borászat komoly oldalát is. Nagyon nagy élmény volt. Ráadásul egyik osztálytársunk sem vitte túlzásba a borkóstolást, ami egy kellemes csalódást jelentett. Persze volt néhány baki, és szeretett osztályfőnökeink bizonyára szőnyegszélen állnak majd az igazgató előtt egy cigaretta csikk, egy sörös doboz és egy eldugult lefolyó miatt. Ez mégsem rontott a hangulaton, bár a kötelező dorgálás megtörtént. A fiúk (mivel az eset hozzájuk köthető) hallgattak a jó szóra és szófogadó, kezelhető fiatal fiúkként viselték a dolgot. Nagyon csodálkoztam rajtuk és örültem, hogy az osztálytársaim (a párhuzamos osztály fiaira ez már kevéssé érvényes, de ezt már Erdélyben megtapasztalhattuk).

A borokról: sosem értettem a szenvedélyes borászokat, de most, hogy lehetőségem nyílt az ő szemszögükből megismerni ezt az italt, másképp nézek rá én is. Anyu és Kandúr egyöntetűen villányi borokat ajánlottak. Anyuval egyezik az ízlésünk és az Aranyhárs valóban maradandó élmény volt, ugyan akkor a késői szüretelésű édes muskotály sem marad el sokkal mögötte (persze a tokaji édes szamorodni, mint első igazi borélmény maradandó). Valóban menthetetlenül nőies ízlésem van a borokat illetően, lévén, hogy az édes fehérek állnak hozzám közel. Kandúr, annak ellenére, hogy nem szeretem a száraz borokat, a villányi rosé-t a figyelmembe ajánlotta, mint kivételt. Igaza is lett, valóban kivételes. A villányi korzó remek hangulatának és az ottani borkészítők kedvességén felbuzdulva mindenképp látogatást tervezek a jövőben a Polgár pincészetnél. Nagyon kedvesek voltak velünk, kérdezhettünk bármit, tanácsot adtak, mikor vásárolni szerettünk volna és még ingyen kóstolót is kaptunk, hogy tudjuk mit szeretnénk. Osztályfőnöknőmmel a témáról beszélgettünk, s kiderült, ő már nem egyszer járt Villányban, s valóban ez az a pincészet, amit nem szabad kihagyni. :D
Nem nagyon volt lehetőségem szuvenír vásárlására, bár a belépő mellé járt egy borospohár és egy nyakba akasztható szütyő. Így anyunak hoztam egy palack tokaji cuveé-t a Tolcsva pincészettől, akiknek ugyan remek boraik vannak, de barátságtalan egy népség és lenézik az érdeklődő fiatalokat. :S Kandúrnak pedig természetesen hoztam egy palackkal a 2009-es évjáratú villányi rosé-ból. :) Ugyan akkor megígértettem vele, hogy jövőre, a 20. Budavári Borfesztiválra el kell menünk, főleg mert ő nem olyan analfabéta borkérdésekben, mint én és mégsem járt eddig egyszer sem ezen a rendezvényen.

Szombaton egy Duna parti étteremben ebédeltünk: a Tavernában. Ez egy görög étterem és nagyon jól főznek, a pincérek barátságosak és sürögtek-forogtak körülöttünk, pedig egy szétázott, 51 fős tömeg voltunk. Igazán jó kis hely, ahová szintén visszatérek még, ebben biztos vagyok. Nem mellesleg pedig a múlt vasárnap ezen a helyen ebédelt az éppen Magyarországon forgató Jeremy Irons is (Sominak és nekem erre a hírre -amit kép is bizonyított- a hely egycsapásra belopta magát a szívünkbe), sőt, itt jártakor Sir Anthony Hopkins is megfordul ezen a helyen.

Voltunk kiállításokon is, a Nemzeti Galériában és megnéztük a 'tudósokat, akik a XX. századot csinálták'. Láttam Szinyei Merse Pál képeit és hát elcsodálkoztam. Nem így képzeltem el élőben, persze ez kellemes csalódás volt. Kálmusra pedig épp rájött a művészi érzékenység és elkezdtük kielemezni a képeket. Érdekes dolgokra jutottunk. :D

Többek között megnéztük a Semmelweis Egyetemet is, ahová én is jelentkezni szeretnék diplomás ápolónői és majd gyógytornászi szakokra. Mutatós hely, az biztos, de remélem nem csak a külső kelt majd jó benyomást bennem. Ugyanakkor az utcákat róva eszembe jutottak a 'Bús férfi panaszai' s ahogy gondolkodtam, rengeteg minden értelmét vesztette. Most egy kicsit elveszettnek érzem magam, de majd csak találok okokat...

Egyenlőre ennyi :)

Szóval megvolt Erdély. A felét se láttuk annak, amit meg szerettünk volna nézni, de sebaj. Maga Erdély gyönyörű, a táj belopta magát a szívembe, de ennyi. A társaság is jó volt, sokkal jobb a vártnál, sőt a végzős kirándulást is együtt tervezzük, persze kedvenc sofőrünkkel. Jó kis sztorik és dalok születtek a buszban. Kicsit fáradt vagyok ugyan, de megpróbálok kipréselni magamból valami élménybeszámoló-félét.

Első éjszaka: Kismarja, még Magyarországon. Amitől tartottam bekövetkezett. De mivel tartottam tőle, számítottam is rá. Végül is, csak mínusz két ágy volt a szálláson (gyanúm szerint a két plusz fő okozta a problémát, akik nem tudom miért akaszkodtak ránk, semmi keresni valója nem volt a két gazdasági irodában dolgozó nőnek a mi osztálykirándulásunkon). Mogyi és én így vendégágyon aludtunk a konyhában, ami végül is kitett egy élményt. Vicces volt, hogy azt álmodtam: Mogyi keresztül mászott rajtam. Reggel kiderült, hogy nem is álmodtam, mert csak a szobákból nyílt toalett és az ágyam eltorlaszolta az ajtót. xD

Másnap reggel azzal ébredtünk, hogy vajon melyik lányra kell majd a legtovább várni? Végül egy fiú volt az, aki nem végzett időben a hajvasalással(!!). XD Végül csak elindultunk. Eleinte beszélgettünk, mindenki mászkált a buszban, de én inkább a helyemen maradtam és néma tüntetésbe kezdtem. Mulatságosnak találtam a helyzetet. Ezen a második napon kezdett el barátkozni a két osztály, mivel rá voltunk kényszerítve. A határon az egyik egyenruhás végigsétálva a buszon, "ellenőrizte" a személyazonosságunk, ami elég hamar ment. De olyan morcos képet vágott, hogy Mogyival egymásra néztünk és néma megegyezésünknek híven 100$-os mosolyt küldtünk felé. Ugyan nem mosolygott vissza, de legalább a szemöldökét nem ráncolta tovább, mi meg csak mosolyogtunk és a markunkba nevettünk. XD A fiúk pedig intést kaptak a busz hátuljában a cigizés és a kirándulás összeérhetetlenségével kapcsolatban, de még csak nem is a határőröktől, hanem a két gazdaságis nőtől. Ez a jelenet kifogyhatatlan poénforrást szolgáltatott a következő napokban.

Majd még folytatom a beszámolót, több részletben fog felkerülni képekkel együtt.

Hihetetlen, de ezt a bejegyzést a plázából írom. Ki gondolta volna, hogy egyszer ez a pillanat is eljön? XD
És a rádióban: "Valami Amerika mééég..." Benivel jöttem, de ő most elugrott csecsebecséket nézni, gondoltam addig blogolok egyet, úgyis régen írtam.
Holnap indulunk Erdélybe, 14h körül. Még mindig ugyan az a várakozással teli érzésem van, hogy jó i, rossz is. Vagy csendes vagy nyílt háború, de összhang és béke nem lebeg majd a fejünk fölött, az biztos. Bár, még az is megeshet, hogy okosan fognak viselkedni kedves osztálytársaim és tudomást sem veszünk a másik osztályról. Milyen szép is lenne~ ugyan olyan zsúfolt, de legalább élvezhető. Azért talán még van rá esély, hogy tévesek az előfeltevéseim...majd meglátjuk.
Inresz hétvégi fellépése: érdekesre sikerült, nagy volt a keveredés, ráadásul hideg is volt, az eső is esett, de az EGO színpad persze mindent kibír. Volt is sikerük, főleg Inresznek. Remekül kihasználta a helyzetet amibe került, büszke vagyok rá. Ő kapta a legnagyobb tapsot is, ez egyértelmű :D
Egyenlőre ennyi. Ha lesz időm, akkor jövő héten is írok talán, még a hétvége előtt (ennek kicsi az esélye). Jó utazást NEKÜNK! ^__^/ Bon voayage!

Másik 50 emberrel egy fülledt buszon egy napig utazni, aztán öt napon keresztül a hűvös padlón vagy vadidegeneknél aludni. Minden nap misére menni, mert kötelező, és három emberrel osztozni 1kg kenyéren egész napra... Alig várom az osztálykirándulást~ (ami az utolsó osztálykirándulásunk és mindent megkötöttek...mázli, hogy Zsé nem lesz ott) Valójában nem kéne panaszkodnom, szeretném látni Erdélyt, kell e jobb lehetőség erre? Szóval inkább: hurrá!

A kedvetlenségem és passzivitásom bosszantó mértékeket kezd ölteni. Valójában optimista vagyok, ezért ez a felállás eléggé zavaró. Új játékba kezdtem, ami nekem és az én oldalamon a játékba bevontaknak igencsak szórakoztató lehet, a többi játékosnak kevésbé, de a jelenlegi célom a magam szórakoztatása, nem pedig másoké. Nem kell aggódni, nem fog tovább tartani fél évnél, vagy kilenc hónapnál (ez persze nem egy pozitív tesztet takar, ilyenről szó sincs).
Két dologról kaptam hírt, ami feldobta a kedvem: a nyári munka lehetősége a kórházban (megint), mint segéd ápolónő; mégis van lehetőség a diáktársulatra, legalábbis írok egy levelet az önkormányzatnak (mivel az új polgármester lánya hajdanában osztálytársam volt) ;)

"Enjoy the little things in life...
...for one day you'll look back and realize they were the big things"

Közhely. Sosem emlegethetünk elég közhelyet, de azért igyekszik az ember.

Aki megtalált, az vagy nagyon ügyes, vagy túl jól ismer (ez esetben minek keresné és olvasná a blogomat) vagy ÉN osztottam meg vele a kék színű falevelek titkát. Minden esetre: Legyen üdvözölve a 'Blue coloured leaves' minden kedves látogatója!

Üdv.:

Szitakötő (alias Arashi)